Kilenc évesen kerültem le a sportpályára egy tökéletes véletlen folytán. A szomszédunkban lakott egy kishaver, akivel együtt játszottunk. A szüleink kitalálták, hogy remek dolog a Game Boy (korabeli játék, kb a Ninteno Wii-nek felel meg) de mi lenne, ha sportolnának is ezek a gyerekek.
Nekem remekül ment a futás az iskolában, a sulikört legalábbis mindig jól teljesítettem.
Ennek ellenére először a tornász szakosztályon kötöttünk ki.
Rendesen pattogtak az emberkék a szőnyegen, de nekem a lólengéshez mindig olyasfajta kötődésem volt, hogy ott volt a „ló” én meg csak tengtem lengtem mellette. Egy sima bukfencezés után mindenki azon aggódott vajon előrefele néz -e az arcom majd, mikor felkelek a művelet után, illetve általában véve sem érkeztem meg egyenesen oda, ahova kellett volna, mindig elgurultam valamilyen irányba.
Mivel a barátom sem szeretett bele a körülményekbe, továbbálltunk. Bár a Postás SE, ahova lementünk híresen remek eredményeket ért el tornában.
A következő állomás az asztaliteniszezők bázisa volt.
Ez már kedvesebb volt a szívünknek, hiszen mindketten szívesen pingpongoztunk szüleinkkel. A nagy különbség az volt az otthoni szórakozás és a pingpongcsarnokban tapasztaltak között, hogy a családi ütögetés során láttuk a labdát, szemben az asztalitenisz szakosztály játékosai közti edzéssel. Ott csak a pattogás hangját hallottuk, de hogy a van épp a bogyó…
Esélytelen. Főleg, hogy a játékosok velünk egyidős fiúk lányok voltak.
Nagyjából negyven percnyi járkálás után kezdtük feladni, aztán a portás kisegített minket. Van itt atlétika szakosztály is ám
Mivel Március eleje volt, amikor még érezteti magát a téli időjárás emléke, a gyerekek edzését teremben tartották. Mint kiderült, ez bevett szokásnak számított. A közeli iskolában voltak az edzések.
A portás elmondta, hova menjünk, és csak annyit mondott. Szakállas embert keressünk.
Odamentünk hát. A terem még üres volt. Aztán érkezni kezdtek az emberek.
„Ön edző?” – kérdezgették szüleink.
„Nem, mindjárt jön” – hangzott a válasz.
Aztán újra.
„Ön edző”? „Nem”.
„Ön edző”? „Nem”.
Ez így ment néhányszor. Aztán percekkel később föltűnt egy toronymagas, szakállas férfi.
„Ön edző” – hangzott a megszokott kérdés már kissé hitehagyottabban.
„Attól függ, melyiket keresik” – érkezett a válasz. Ez már bíztató volt. Szóba elegyedtek vele szüleink, és kiderült, valóban edzőről van szó. Zoli báról.
Megbeszélték a részleteket, és másnap már mentünk is az első edzésre.
Azt túlzás lenne állítani, hogy hamar beilleszkedtem. Egy eset azonban mindent megváltoztatott
Immár melegedett az idő, és a négyszázas salakos pálya körül futottuk a bemelegítést. Öt kör. Kettőig a többiekkel nyomtam, aztán megpróbáltam elfutni tőlük. Megörültem, hogy milyen laza a tempó. Így talán bírom majd a végéig.
A harmadik kör felénél elhúztam a többiektől. Bő harmincméteres előnyre tettem szert pillanatok alatt, amit folyamatosan növeltem.
Aztán megállított az edző.
Lihegve, rémülten bámultam rá. Gondolkodtam, mit rontottam el.
Aki nem tud lassan futni, az gyorsan se. Ez melegítés. Nem most kell bizonyítanod
Megsimította az arcomat, majd visszaállított a többiekhez, akik odaértek hozzánk a rövid útbaigazítás végére. Onnantól végig velük futottam. És persze, amikor az edzés kemény részéhez értünk, lefutottak, mint a sz*rt.
Hogy mit változtatott meg ez az üzenet, ami azóta is bennem él, amikor nem vagyok elégedett a tempómmal?
Hogy a lassú futás is futás. Tényleg. Nem duma. Nem a gyengék kifogása. Hogy bármit, amit meg akarsz tanulni jól csinálni, azt nem lehet egyből gyorsan kezdeni. Lassan, fokozatosan kell haladni, és türelmesen építkezni.
És persze a másik infó inkább praktikus oldaláról fontos. Hogy a bemelegítés azért van, hogy felvegyem az üzemi hőfokot, nem versenyzésre való. Tehát bármilyen futócélod is legyen, a bemelegítést sose hanyagold el. Legalább 5-10 perc könnyű kocogás nulla erőlködéssel előzze meg az edzésed érdemi részét még sima hosszú esetén is.
