A babavárás nehézségeiről sokszor nem szeretünk beszélni. Nehéz szembesülnünk a ténnyel, hogy a testünk folyamatos változásokon megy keresztül. Ez nem mindenkinek sikerül zökkenőmentesen. Vannak, akik könnyebben hozzászoknak a kialakult helyzethez és vannak akiknek a hangulata egy áprilisi időjáráshoz hasonlítható. Sohasem tudhatod mit hoz a holnap…
Aki rendszeresen sportol, az hozzászokott a napi szintű terheléshez. Kialakult az évek során egy rutin, amit a kis pocaklakó teljes egészében felborít. Az első trimeszterben fellépő rosszullétek, a gyengeség heteken keresztül képes megfosztani minket a napi mozgástól. Minden ember más, minden terhesség más. Valaki pár nap alatt letudja az émelygéseket, mások heteken keresztül ki sem tudnak kelni az ágyból. Mégis hogyan maradjunk motiváltak, és hogyan őrizzük meg a lelkesedésünket?
Megmondom őszintén engem nagyon megviselt lelkileg az első trimeszter. Voltak olyan időszakok, amikor nem bírtam rávenni magam az edzésre. Fejben tudtam, hogy jót tenne. Azt is tudtam, hogy őrülten hiányzik, de a testem nem akart engedelmeskedni. Ostoroztam magam, bezzeg a másik még mindig tud futni, az egyik ismerősöm is kismama és neki semmi baja….ilyen és ehhez hasonló gondolatok kínoztak.
A párom nagyon türelmesen állt hozzám, és folyton nyugtatott. Amikor kezdtem picit jobban érezni magam, ismét megpróbáltam a futást beiktatni a napi rutinomba, persze szigorúan pulzus kontrollal és visszafogottabb tempóban. Eleinte nagyon lassú voltam, ami még inkább elszomorított. Amikor megszoktál egy teljesítményt nehéz örülnöd az apró sikereknek.
Piszkosul csalódott lettem, de nem adtam fel. Minden nap kimentem kocogni és sétákat beiktatva igyekeztem megszokni az új helyzetet. A türelem kifizetődött és nagyjából 10 nap elteltével újra elkezdtem élvezni az egészet. Vártam az újabb kihívásokat. Minden hétre kitaláltam valamit.
Közben az orvosommal folyamatosan konzultáltam az állapotomról. Szerencsére minden vizsgálatom tökéletes lett, így nem talált abban kivetnivalót, hogy ismét rendszeresen futhassak. Jelenleg a második trimeszter közepén járok, és ismét tele vagyok energiával. Persze akadnak váratlan nehézségek. Például a futáshoz használt sportmelltartók fontossága felértékelődött. Kezdem megérteni a férfiak miért ragasztják le a bimbójukat verseny közben…. Illetve mindig viszek magammal egy kis elemózsiát a távok teljesítéséhez. Figyelek a légzésre, és a helyes lépéstechnikára. Ilyenkor a csípőfájások sűrűsödhetnek, ami teljesen normális. Fontos a megfelelő párnázottságú cipő.
Normál körülmények között a sportolás nem veszélyezteti a várandósságot. Későbbi terhességi korban azonban egy élsportszerű intenzitásból mindenképpen vissza kell venni. Erre törekszem én is. Tudni kell pihenni, és tudni kell mikor kell abbahagyni.
Idén kacérkodtam ismét az ultra gondolatával. Még év elején megvolt a célverseny, de ezt az álmomat eltoltuk 2 évvel. Egy verseny volt, amiről nem szerettem volna lemondani… az pedig nem más, mint az Ultrabalaton. Fejben többet kellett rá készülnöm, mint általában. A maximalizmusomat most félre kellett tennem. Tisztában voltam vele, hogy ugyanazt a teljesítményt nem fogom tudni nyújtani, mint a várandósságom előtti időkben. Az intenzíven sportoló kismamáknak nagy a kitartásuk, át tudják vészelni a lelki nehézségeket amikor már nem megy olyan jól a futás. Biztos vagyok benne, hogy kemény akaraterővel könnyebben leküzdjük a bennünk dúló kétségeket.
A futókedv visszatérésével elérkeztünk a várva várt Ultrabalatonhoz. Ez az egyik kedvenc versenyem. Amikor bevállaltam a csapatversenyt még nem sejtettük, hogy pár hónap elteltével egy pocaklakóval bővül a családunk. 7 fős csapattal indultunk, mindenkire egyformán nagyjából 30km-es táv jutott. Egy hét volt hátra a rajtig, aggodalom és izgalom lett úrrá rajtam. Hiszen hónapok óta nem futottam 10km-nél többet egyben.
Hála az odafigyelésnek és a türelmes kísérőknek problémamentesen lezajlott a versenyem. Minden futásom örömmel töltött el, és nem zavart a lassúságom sem. Élveztem minden percét. A távok között volt időm pihenni, és feltöltetni a szénhidrát raktáraimat. A pocaklakó pedig kifejezetten élvezte. Kerékpáros kísérettel mentem végig a szakaszokon. Egyszer sem maradtam felügyelet nélkül, amit e sorok között is szeretnék megköszönni! A csapat nagyon megértő volt velem és egy igazán jó hangulatú, eredményes versenyt tudhatunk a hátunk mögött.
Most egy nyugisabb időszak következik, de a motiváltságomat sikerült visszaszereznem! Nem kell lemondanunk a sportról babavárás alatt sem, azonban a testünk jelzéseire minden esetben figyeljük!
Futásra Fel!
