„Szia, csak azért hívlak, mert lefutottam a félmaratont”

Ajánló

Azt mondták, legyőzhető kihívás. Azt mondták, ha rendesen fölkészülök, menni fog. Te azt mondtad, nem fog sikerülni. Most azért hívlak, hogy elmondjam, lefutottam a félmaratont.

„Vasárnap volt, amikor elhagytál” – Máté Péter ‘Elmegyek’ című dalában mindenképp.  Te azonban megelőzted, mert szombat este mondtad ki, másik nőt szeretsz.

Valójában már vagy fél évvel azelőtt szakítottál. Hiába játszottuk meg, hogy minden rendben van köztünk.  Akárhányszor beszélni akartam veled, hárítottál. Sok a munka, felelősség, fáradt vagy, le kell vinni a teknőst sétálni…

A kritikus megjegyzéseid csak úgy záporoztak felém:

• Ha szexin öltöztem, lekurváztál, ha szolidan, toprongyos voltam.
• Ha főztem, nem ízlett, ha nem főztem, lustának neveztél.
• Ahogy annál a bizonyos sapkánál és annak a színénél lenni szokott.

Elhatároztam, kezembe veszem a sorsom. Nem fogok várni az elismerésedre, megteremtem magamnak. A futás volt a legegyszerűbb, habár sosem szerettem igazán. Csupán futócipőre kellett áldoznom, és már neki is indultam.

Azt mondták, legyőzhető kihívás. Azt mondták, ha rendesen fölkészülök, menni fog. Te azt mondtad, nem fog sikerülni

Mi mást is mondtál volna? Addigra valószínűleg már alakulgatott a kapcsolatod, amelyről akkor még talán nem tudtad, hogy a következő is lesz. Bár ki tudja.

Szóval készültem. Először heti három alkalommal sétáltam, kocogtam. Majd, amikor növekedtek a futással töltött szakaszok megörültem. Láttam, ahogy beérek a célba, és úgy hittem, a te karodba hullok majd kimerülten.

A félmaraton még messze volt, de úgy tűnt, jó úton haladok. Az első 5 kilométert kb két hónap után futottam stabilan.

„Az még baromi messze van a huszonegytől” – mondtad, amikor elújságoltam a hírt. Fél év után jutottam el tízig, még úgy is, hogy mindent megtettél, hogy eltántoríts. Panaszkodtál, egy rendes asszony főz, mosogat, viszi a házat, nem futkos össze-vissza. Majdnem elbizonytalanítottál. Majdnem föladtam.

Épp ünnepeltem a 1 óra 20-on belüli 12 kilométeremet, amikor bejelentetted az új nődet. Sokkoltál. Persze tudom, hogy csak magamnak hazudtam, amikor mindenhatót csináltam belőled, és örökké fölmentettelek.

Kidobtál, és nem maradt semmim. Csak én, meg a kilométerek.

Hónapok teltek el, és azt vettem észre, hogy minden lépés, amit a félmaraton felé teszek, egyre messzebb visz az emlékedtől

Nem ment egyik napról a másikra. Küzdöttem, szenvedtem, sírtam. Néha futás közben is. Az lebegett a szemem előtt, hogyha lefutom a félmaratont, az megnyugvást hoz a lelkemnek.

Kinéztem egy versenyt, ami három hónap múlva volt esedékes. Eljutottam 15 kilométerig, meg se kottyant a végén. Aztán eljött a félmaraton napja.

A rajtnál fölvillanyozva ugráltam. Lenyűgöző érzés volt a tömeg vérkeringésében lubickolni. Nekilódultam. Azt A tempót futottam, amit elterveztem. Semmi kapkodás. Bár vissza kellett fognom magam. Tudtam, ha elfutom az elejét, bajba kerülhetek.

Az első tízest gyengébb idővel zártam, mint az edzésen futott ritmusom. Nem érdekelt. Éreztem az erőt. Aztán olyan tizenötnél a világ rózsaszínné vált. Minden gond, fájdalom lehullott rólam. A testem habkönnyűnek tetszett, mintha szárnyakat növesztettem volna, vagy hátszél karolt volna belém.

És futottam, futottam, futottam. Elhúztam a többi félmaratonista mellett, mintha az emléked elől menekültem volna. A lábam nem zsibbadt, a tüdőm nem sípolt, mosolyogtam.

Aztán ráfordultam az utolsó százra, és még hajrázni is maradt erőm. Nevetve értem célba 2 óra 2 perc alatt

A mosoly aztán sírásba fordult. De örömkönnyek csordultak le az arcomon. A telefonért nyúltam. Fölhívtalak. Eldöntöttem és megfogadtam, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Ennek Ellenére meglepett, hogy fölvetted. Nem vártam, hogy megszólalj. Csak ennyit mondtam: „Szia, csak azért hívlak, mert lefutottam a félmaratont”.

Aztán letettem…

—————————————————————————————————————————–

A történet fiktív by Adam G. Steve. És a valósággal bárminemű hasonlósága csupán a véletlen műve.

Kiemelt Kép. © Andrii Afanasiev | Dreamstime.com